Az elmúlt másfél évtizedben a NATO folyamatos átalakuláson ment keresztül - a Varsói Szerződés felbomlásával megszűnt a szervezet létjogosultságát addig minden kétséget kizárólag megindokló ellenségkép, Kelet-Közép-Európa demokratizálódásával és új, nyugati irányultságú külpolitikájával pedig maga Oroszország is "távol került" - földrajzi értelemben - a szövetséget alkotó tagállamoktól.

Az, hogy "feladatát betöltve" a NATO nem jutott a korábbi katonai szövetségek sorsára, amelyek közös ellenségkép híján a veszély elmúltával gyorsan felbomlottak, elsősorban annak köszönhető, hogy a NATO képes volt új célokat tűzni maga elé, valamint, hogy létének addigi négy évtizede alatt tagjai számára jóval többé vált, mint a katonai szövetségek általában. Nem csak érdekek, de értékek védelmét is magára vállalta, így képes volt szerepet vállalni az új, létrejövő transzatlanti biztonsági térben is.

Mondhatnánk, hogy mindez már történelem, miért erre szót vesztegetni egy, a világpolitika aktuális eseményeivel foglalkozó folyóiratban. Több oka is van ennek: egyrészt, mert bár a NATO jelentős átalakuláson ment át az elmúlt időszakban, napjainkban is tovább változik - korántsem mondhatjuk tehát, hogy új feladatait a létezésének első időszakához hasonló biztonsággal találta volna meg. Másrészt pedig azért, mert jelenleg éppen egy - immár a második - bővítési folyamat célegyenesében van a szervezet. Ronald D. Asmus könyve, A NATO kapunyitása az ezt megelőző, (1999-es) történelmi bővítési folyamatot, és az ahhoz vezető lépcsőket ismerteti.

Így, bár "mindössze" a közelmúlt történetével foglalkozik, valójában nagyon is aktuális témáról ír: az 1999-ben, többek között hazánk felvételével végződő folyamat hatásai, illetve az azt előidéző eszmék ma is élnek és működnek, hasonlóan az akkor szerepet játszó szövetségi és tagállami vezetőkhöz. Annál is inkább így van ez, hiszen a szerző nem kívülállóként, pusztán tudományos érdeklődéssel közelít a témához, hanem valódi, első kézből származó élménybeszámolót olvashatunk a 90-es éveken átnyúló folyamatról.

Asmus 1997 és 2000 között az Egyesült Államok külügyminisztériumának vezető tisztségviselőjeként aktív szerepet vállalt a bővítési folyamat befejezésében - abban a folyamatában, amelynek többek között ő maga is elindítója volt, a Rand Corporation munkatársaként a Foreign Affairs című folyóiratban publikált tanulmányával. Közvetlen közelről ismeri tehát nemcsak eseményeket, hanem az azok mögött meghúzódó indítékokat, gondolkodásmódot is. Olvasmányos - ám a szakszerűséget is szem előtt tartó - stílusával közel hozza, és élvezetes olvasmánnyá is teszi könyvét, bepillantást nyújtva a döntések meghozatala előtti, színfalak mögötti eseményekbe is.

A könyv kronologikus sorrendben tárgyalja az eseményeket, gyakran hosszabban is elidőzve egy-egy eseménynél: ezek általában tükrözik a szerző véleményét azok fontosságáról. Néha ugyanakkor mintha csak azért válna valami fontossá, mert neki magának személyes élményei is fűződnek hozzá. A néhol szubjektív látásmód így talán a hangsúlyokat is megváltoztatja, ennek ellenére az események láncolata mindvégig logikusan, követhetően bontakozik ki.

Érdekes - bár valószínűleg szükségszerű - párhuzamot von a szerző az Egyesült Államok-Oroszország viszony, valamint a bővítési folyamat között. Az egész folyamatot sokkal tágabb kontextusba helyezi, ám sajnos megvan az a hátránya, hogy a tagjelölt országok tulajdonképpen csak mint (igaz, bizonyos fordulópontokon döntő momentummal bíró) epizodistaként jelennek meg a történetben, erősítve a "nagyok játékszere" érzést a magyar olvasóban. Ez a nézőpont mindenképpen hiánypótlóvá teszi ezt a művet a hazai könyvpiacon, úgy vélem, jó döntés volt a Zrínyi Kiadó részéről, hogy a biztonságpolitika iránt érdeklődők kezébe adott egy ilyen, az eseményeket nálunk talán kicsit szokatlan, ám valóságosan létező nézőpontból elemző könyvet.

Új megvilágításba helyeződik a folyamat az utolsó, "A politikai csata" címet viselő fejezet révén is, amely a washingtoni ratifikációs eljáráson keresztül az amerikai pártpolitika útvesztőibe enged betekintést. A "fegyelmezettebb" pártrendszerekhez szokott európai olvasó számára izgalmas és szokatlan a szenátusban és kongresszusban folyó külpolitikai érdekegyeztetéssel való ismerkedés.

A fordítás pontos (egyetlen zavaró következetlenséget találtam, az amerikai republikánusokat a bevezetőben szerintem nem kellett volna "köztársaságpártinak" fordítani), és hűen visszaadja a szöveg nem poroszosan értekező, hanem inkább könnyedén, de mégsem a pontosság rovására menően mesélő hangvételét. Jelentős a felvonultatott - főleg primer forrásokra épülő - jegyzetapparátus is, ez elsősorban akkor segítség, ha valaki mélyebben el akar merülni a korszak dokumentumainak tanulmányozásában.

Nagy hiányosságnak tartom viszont a tárgy- és névmutató teljes hiányát, már csak azért is, mert a mű majdnem egy évtized történetét tekinti át, ráadásul (hiszen egy nemzetközi szervezet áll a középpontban) az atlanti régió majd' minden országára kiterjedően. Ilyenkor az olvasó óhatatlanul is elveszíti néha a fonalat - ekkor segítene, ha a kronológián kívül más módon is felfűzhetőek lennének az események.

A nyomdai munka és a könyv megjelenése általában véve is igényes, elolvasásra csábító. Bátran ajánlom mindenkinek, akit érdekel a transzatlanti biztonságpolitika, illetve régiónk félmúltjának története.