Az ismert egyiptomi tudós-író Taha Huszein eltávozása óta nem érte ilyen veszteség az arab tudományos- és közéletet, mint Edward W. Said szeptember végi halálával - olvasható a neves palesztin származású gondolkodóról a legtöbb, Keleten és Nyugaton megjelent nekrológban.

Edward Said, aki negyedszázada meghatározó alakja a Nyugaton iskolázott, az eletet többnyire amerikai egyetemi campusokon leélő arab intellektuális köröknek, sajátos pályájával tipikus példája a közel-keleti liberális értelmiség egyre markánsabb radikalizálódásának.

Az 1935-ben Jeruzsálemben született Said apja az első világháborúban az Egyesült Államok hadseregében szolgált, amiért utóbb megkapta az amerikai állampolgárságot. A nyugati kultúra iránti csodálatát hangoztató kereskedő apa hamarosan Kairóba költöztette családját. Az egyiptomi évek meghatározóak voltak a gyermek Said számára: az otthoni protestáns neveltetés (óriási családi könyvtár, gazdag szépirodalmi gyűjteménnyel s csak titokban olvasható Freud-kötetekkel) mellett döntő hatást tett rá a kairói elitista Victoria College, amelynek falai között tanult a múlt század harmincas-negyvenes éveiben Omar Sharif filmszínész, Juszuf Sahin, a legnevesebb egyiptomi filmrendező vagy később a görög Zsófia hercegnő, a jelenlegi spanyol királyné. Az angol oktatási rendszerbe beilleszkedni képtelen fiatal Saidot 1951-ben eltanácsoltak az iskolából. Hozza közel állok szerint azért, mert a Said család orvosa, Farid Haddad kommunista eszmei túlságosan termékeny talajra hullottak a fiatalembernél.

Apja kapcsolatai segítségével került az Egyesült Államokba, ahol 1951 és 1964 között először a Princetown, majd a Harvard Egyetemen tanult nyugati irodalmat és összehasonlító irodalomtörténetet. Az arab nyelvtől és kultúrától tizenöt évesen elszakadt Said elmélyült a nyugati irodalom és filozófia tanulmányozásában. Élete végén három embert nevezett meg, akik a legnagyobb hatással voltak a gondolkodására: Lukács György, akire összehasonlító irodalomelméleti műveiben folyton hivatkozott, s akit 1999-ben egy egyiptomi folyóiratnak adott nyilatkozatában "hatalmas teremtő személyiségnek" aposztrofált, Antonio Gramsci, aki később kibontakozó politikai munkásságában lett alapvető forrása és az antropológiai strukturalizmus atyja, a francia Levi-Strauss, akiben kiutat talált az ót fojtogató amerikai egyetemi filozófiai légkörből.

1964-ben került a New York-i Columbia Egyetemre, ahol haláláig az összehasonlító irodalomtörténet professzora volt. Itt kezdődött Edward Said hosszú (vissza)útja a gyökereihez. Doktori disszertációját még a Harvardon a hozza hasonló kulturális váltást megélt-végrehajtott lengyel származású angol íróról, Joseph Conradról írta, akinek személyisége két szempontból is vonzotta: egyrészt a teljes nyelvi-kulturális váltás sikeressége, másrészt az író érzékenysége a nem- nyugati világ kultúrája-mássága iránt. Conradnál ez a hajós élményekben felbukkanó trópusi világgal való érintkezésben öltött testet, Saidnál a gyökerekhez, a Közel-Kelethez való visszafordulást jelentette.

A gyökerek felé fordulást külső politikai események is indukálták. Az 1967-es hatnapos háború súlyos arab veresége nem maradt hatástalan a palesztin identitását egyre erőteljesebben megélő Edward Said számára. 1970-ben Ammanban tanított, amikor a "fekete szeptember" során Huszein jordán király súlyos harcok árán kiszorította az országból a palesztin milíciákat - Libanonba, ahonnan éppen abban az évben választott feleséget magának Said. A tanárember így ismét többszörösen is érintett lett a palesztin-izraeli konfliktus ágas-bogas viszonyaiban.

A nyugati gondolkodásmódot jól ismerő, azzal felvértezett Said az arab szempontból "győzelmesnek" minősített 1973-as arab-izraeli háború után kezdett főműve, az Orientalizmus (Orientalism) megírásába. Az angolul 1978-ban, magyarul csak húsz éves késéssel megjelent mű alapgondolata, hogy a Nyugat viszonyát a Kelet (mindenekelőtt az iszlám) felé mindenkor felsőbbrendűségi tudat hatotta és hatja át. Ennek megfelelően tudományosan is úgy közeledett hozzá, mint a természettudós a kutatása tárgyához. Said más-más történelmi korokból vett példákkal támasztja alá elméletet, miszerint a keletkutatás, az orientalisztika nem más, mint a nyugati kolonializmus eszköze a keleti (más) kultúrák leigázásához, s az orientalisták célja Champoliontol Bernard Lewisig a nyugati gyarmatosítás (modern korunkban a neokolonializmus) előkészítése, illetve segítése; s a Kelettel foglalkozó kutatók, történészek, nyelvészek zöme nyugati hatalmak érdekeiért munkálkodó kém, ügynök volt. A kétségtelenül sok igazságot tartalmazó állítások (gondoljunk a magyar Vámbéry Ármin a Brit Birodalom számára tett szolgálataira vagy T.E. "Arábiai" Lawrence első világháborús szerepére) azonban a paranoiáig fokozódnak, amikor Said megkérdőjelezi a tudomány elnevezésének (orientalisztika, keletkutatás) tisztességet is és már a terminus technicusban is más kultúrák lebecsülését vélelmezi. Az orientalizmus fogalmát Said az orientalisztikától, mint tudománytól tágabban értelmezi; felfogásában az orientalizmus a Nyugat Kelettel kapcsolatos gondolkodásmódját jelenti.

A könyv, amely kétségtelenül rámutat a keletkutatás és a nyugati gondolkodás bizonyos - Said által el nem ismerten - változó tulajdonságaira, két irányban fejtett ki nagy hatást. Egyrészt kritikára, gyakran hiperkritikára késztette az orientalistákat s a más kultúrák iránti tolerancia jegyében szinte megkérdőjelezte a nagy keletkutató elődök munkásságának tisztességét, sőt magának az orientalisztikának a létjogosultságát. Ez ellen néhány nagy tekintélyű keletkutató emelte fel a szavát, máig tartó polémiát eredményezve a tudományágban. Ekkor kezdődött a nagy angol orientalista, a könyv lapjain az orientalizmus egyik tipikus képviselőjeként feltűnő, Bernard Lewis, és Edward Said húsz éves vitája a témában.

Az Orientalizmus másik, kevésbé ismert hatása iszlám értelmiségi körökben jelentkezett, ahol alátámasztani látták korábban hangoztatott véleményüket, hogy az orientalisták kémek és összeesküvők gyülekezete, akiknek célja az iszlám vallás befeketítése, meggyengítése, horribile dictu, megsemmisítése. E sátáni tervek leleplezését látták a keresztény arab Said könyvében, amelyet máig tanítanak iszlám vallási főiskolákon az "isztisraq" (orientalisztika) tantárgy témakörében. Eképpen a mű egyszerre vált egyfajta túlértékelt alapkönyvévé a liberális nyugati értelmiségi és az ortodox iszlám köröknek!

Az Orientalizmusban Said nem beszél megoldásról. Erre későbbi munkáiban, az 1993-ban megjelent Kultúra és imperializmusban (Culture and Imperialism) és az Erő, politika és kultúrában (Power, Politics and Culture) tett javaslatot, ahol unalomig ismételve az orientalizmussal szembeni vádjait felhívta a keleti (iszlám) társadalmak figyelmét a Nyugatot, annak kultúráját, gondolkodásmódját tanulmányozó kutatási központok, egyetemi tanszékek felállításának szükségességére. Fájlalta, hogy még a két legpatinásabbnak tartott modern nyugati oktatási módszereket alkalmazó közel-keleti egyetemen, a kairói és a bejrúti Amerikai Egyetemen sincsenek - miként fogalmazott - a Nyugatot, mint gazdasági, társadalmi, kulturális egységet tanulmányozó tanszékek. Nagy ellenlábasa, Bernard Lewis erre úgy reagált, hogy miből gondolja Said, hogy ha a Nyugat képtelen megérteni - több évszázados elmélyült tudományos kutatómunka árán sem - a keleti kultúrát, akkor mi a garancia arra, hogy Kelet képes lesz rá, meg ha létre is hoz egy hasonló fejlettségű tudományos infrastrukturális hátteret.

Az Orientalizmussal megszületett a politikus, mind több közszereplést vállaló Edward Said. 1977-tól tagja lett az emigrációban működő Palesztin Nemzeti Tanácsnak (PNT), 1979-ben kiadta a palesztin kérdésről (The Question of Palestine) szóló alapművet és számos cikket publikált a témában. 1992-ben hazalátogatott Jeruzsálembe, az Oslói békefolyamatot azonban a kezdetektől ellenezte. Tiltakozásul 1991-ben kilépett a Palesztin Nemzeti Tanácsból, és élete utolsó évtizedében folyamatosan publikált a Guardian-ben, a Le Monde Diplomatique-ban és az arab nyelvű al-Hayat-ban. 2000-ben jelent meg Az oslói békefolyamat vége és ami utána következik (End of the Peace Process Oslo and After) című könyve. Radikálisan elutasított minden olyan kiegyezési kísérletet, amely nem ismerte el a palesztin menekültek visszatérési jogát és Jeruzsálem megosztását. A Palesztin Hatóság politikája elleni támadásai miatt a palesztin elnök, Jasszer Arafat betiltatta könyveit a Nyugati Parton és a Gáza-övezetben.

Said felelőssége óriási az őt irányadónak tekintő liberális nyugati arab értelmiség radikalizálódásáért, azért, hogy ez a csoport a kilencvenes évek második felében folyamatosan a békefolyamat elutasítóinak táborába sodródott. Amikor 2000 májusában az izraeli hadsereg kivonult Dél-Libanonból, Said egy ott tett látogatása során jelképesen követ dobott a határkerítés túloldalán lévő izraeli járőrre. Cselekedete nagyobb hatással bírt az arab társadalmakban (s főként értelmiségi körökben), mint könyvei.

Összetett személyiségét jelzi, hogy irodalomelméleti munkássága és az orientalizmus témájában tett kutatásai mellett kiváló zongoraművész és zeneértő volt. Gyermekkorától tanult zongorázni, és azt az Egyesült Államokban művészi szintre fejlesztette. A The Nation című baloldali progresszív folyóiratnak évtizeden át volt zenekritikusa, Rober Fisk neves brit újságíró emlékei szerint a gyakorlást a libanoni polgárháborús években sem hagyta abba, őt magát is zongorajátékával szórakoztatta, miközben az ablakok a fegyverropogástól remegtek Said bejrúti lakásában.

A zsidósággal való kapcsolata egész életén végigkísérte: zongorázni a Kairóban élő lengyel származású Ignaz Tigermantól tanult, egyik legjobb barátja az izraeli művész, Daniel Barnboim volt, akivel együtt közös szimfonikus zenekart alapítottak, amely azóta is a világ híres koncerttermeinek megbecsült vendége.

Utolsó éveiben politikai szereplései miatt támadások érték a Columbia Egyetemen is. Paradox módon antiszemitizmussal vádolták és felgyújtottak tanszéki irodáját. Tavalyelőtt megjelent önéletírása (Out Place) is pesszimista hangvételű. Talán betegsége következtében is megkeseredett ember benyomását keltette, amikor e sorok írója a nyár elején hallgathatta díszdoktorrá avatása alkalmából tartott előadását a bejrúti Amerikai Egyetemen. Palesztin-zsidó közös államról beszélt, miközben érezte, a gondolatnak semmi realitása. Jelképesnek tekinthetjük azt a tényt, hogy Edward Said jeruzsálemi otthona a család Kairóba távozása után a neves zsidó filozófus-gondolkodó Martin Buber tulajdonába került.